ÖRÖKRE ELMENT MENTORUNK, A NEMZET LÁMPÁSA CSILLAGLÉPTÉKBEN ÍLY RÖVÍD AZ ÉLET!
A magyar lélek dús virágpora
Sírok felett illatoz, lengedez.
A méz a régi lesz,
Amely a lélek szent porából készül.
Mi továbbadjuk drága örökségül.”
(Reményik Sándor: Elvégeztetett?)
Amikor néhány héttel ezelőtt megszólalt a telefon, és közölték a hírt miszerint, nehéz műtéten esett át az oszi, és mivel a lábadozó állapota nem éppen kielégítő, jó lenne néhány együttérző, bátorító szóban osztozni a fájdalmában – mondta Zsuzsa az osztályfelelős – engem delegálva e könnyűnek egyáltalán nem mondható feladatra, nem akartam hinni a fülemnek! Annál az egyszerű oknál fogva, mivel Orbán István faipari mérnök-tanár, a 70-es években a Csíkszeredai Faipari Szaklíceumban nagyra becsült és szeretett osztályfőnkünk, a későbbiekben pedig tanfelügyelő vidám kedélyű, jó humorral rendelkező, nagy tudású, jógagyakorló, talpig egészséges, sportos alkatú egyéniség volt. Hihetetlennek tűnt, hogy mindannyiunk mentora és példaképe, akire tanulni vágyó, fafeldolgozásban érdekelt nemzedékek figyeltek hosszú éveken át, egyszerűen lebetegedett és kórházba került, ahol képzett sebészek mindent megtettek a megmentéséért, de ezúttal a sors keze és a halálos kór szikéje szabott határt az életének. Vállaltam hát a feladatot, nagyon örült a megkeresésnek és megerősített, hogy minden híresztelés ellenére a körülményekhez képest jól érzi magát, igaz nem jár ki, de minden erejével igyekszik meggyógyulni, felerősödni, s bár a velem való személyes beszélgetést most még nem tudja vállalni, azért biztosít arról, hogy a legközelebb megszervezendő osztálytalálkozón újra együtt leszünk, és boldogan koccintunk majd egy pohár kisüstivel, minden élő csapattársunk tiszteletére, valamint a korán eltávozottak emlékére. Nem így történt.
