ÖRÖKRE ELMENT MENTORUNK, A NEMZET LÁMPÁSA CSILLAGLÉPTÉKBEN ÍLY RÖVÍD AZ ÉLET!
A magyar lélek dús virágpora
Sírok felett illatoz, lengedez.
A méz a régi lesz,
Amely a lélek szent porából készül.
Mi továbbadjuk drága örökségül.”
(Reményik Sándor: Elvégeztetett?)
Amikor néhány héttel ezelőtt megszólalt a telefon, és közölték a hírt miszerint, nehéz műtéten esett át az oszi, és mivel a lábadozó állapota nem éppen kielégítő, jó lenne néhány együttérző, bátorító szóban osztozni a fájdalmában – mondta Zsuzsa az osztályfelelős – engem delegálva e könnyűnek egyáltalán nem mondható feladatra, nem akartam hinni a fülemnek! Annál az egyszerű oknál fogva, mivel Orbán István faipari mérnök-tanár, a 70-es években a Csíkszeredai Faipari Szaklíceumban nagyra becsült és szeretett osztályfőnkünk, a későbbiekben pedig tanfelügyelő vidám kedélyű, jó humorral rendelkező, nagy tudású, jógagyakorló, talpig egészséges, sportos alkatú egyéniség volt. Hihetetlennek tűnt, hogy mindannyiunk mentora és példaképe, akire tanulni vágyó, fafeldolgozásban érdekelt nemzedékek figyeltek hosszú éveken át, egyszerűen lebetegedett és kórházba került, ahol képzett sebészek mindent megtettek a megmentéséért, de ezúttal a sors keze és a halálos kór szikéje szabott határt az életének. Vállaltam hát a feladatot, nagyon örült a megkeresésnek és megerősített, hogy minden híresztelés ellenére a körülményekhez képest jól érzi magát, igaz nem jár ki, de minden erejével igyekszik meggyógyulni, felerősödni, s bár a velem való személyes beszélgetést most még nem tudja vállalni, azért biztosít arról, hogy a legközelebb megszervezendő osztálytalálkozón újra együtt leszünk, és boldogan koccintunk majd egy pohár kisüstivel, minden élő csapattársunk tiszteletére, valamint a korán eltávozottak emlékére. Nem így történt.
Tegnap délután megdöbbenve vettük tudomásul, hogy 2020. november 16-án, 78 éves korában, szeretett osztályfőnökünk, szászrégeni Orbán István, aki 1942 szeptember 19-én látta meg a napvilágot, gondját viselő drága felesége, két lánya és csodálatos unokái hatalmas bánatára, áttéteket produkáló, gyógyíthatatlan kórképével, nem bírta tartani a frontot. Feladta. Pénteken, 2020. november 20-án, 13 órakor kísérjük utolsó útjára a csíkszeredai Kalász negyedi temetőbe.
Pedig jövő évben, 2021-ben boldog házasságuk ötvenedik évfordulóját kellett volna megünnepelniük. Lám-lám, az ember csupán egy porszem a végtelen világmindenségben, és csillagléptékben mérve is földi léte, Istentől kapott szent küldetése, működése véges...
Szászrégentől Csíkszeredáig, a Brassói Faipari Egyetem vele végzett hallgatóitól, Erdőszentgyörgyig ( ahol élete első munkahelyét választotta), a Hargita Megyei Tanfelügyelőségtől a Csíkszeredai Faipari Szaklíceumig minden intézmény, volt munkatársai és szeretett tanítványai mindannyian siratják a hajdani jó barátot, ismerőst, szaktekintélyt és osztályfőnököt, akit tegnap éjjel csendes, szemerkélő eső formájában a szomorú ég is megkönnyezett. Orbán István mérnök, nagy tudású oktató, nemzetünk kiváló egyénisége, már egy magasabb dimenzió ösvényein jár, útban van a csillagok felé! És, ahogy én ismertem őt, útközben piánóban dudorászgatja egyik kedvenc közös dalunkat, amit hajdani sörözgetéseink alkalmával gyakran elénekeltünk:
Fizetek főúr, volt egy feketém//És egy életem, amit elrontottam én...//Holnap talán egy másik főúr jön majd én felém,//És az égi kávéház teraszán, így dalolok én.// Fizetek főúr, volt ezer remény,//És egy életem, amit elrontottam én...”
Teremtő Atyánkhoz hazatérő, drága osztályfőnökünk ! Legyen az út számodra könnyű, kérjük az égi hatalmakat, ajánljanak téged jóságos Istenünk kegyeibe, és engedd meg nekünk, hogy egy eljövendő boldog találkozás reményében így búcsúzzunk tőled, a viszontlátásra! Nyugodjál békében, az Úr Jézus szent nevében!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése