Délceg és tömzsök

 DÉLCEG ÉS TÖMZSÖK

Erdő szélén, főút mentén

Zsindely tetős kalibák közt,

Hidegségen, Hargitában,

Áldozatos ötvenhatban,

Mikor dúlt a gyilkolás vágy,

A bolsevik oroszokban,

S magyar vér folyt patakokban,

Egy kis házban, két szobában,

Mellé tóldott nagy konyhában,

Pocaklakók anyukában

tervet szőttek, útra keltek,

S Székelyföldre leszülettek.

Mikor ide megérkeztek,

Várták őket, ketten jöttek:

Egyik tömzsi, másik délceg,

Egypetéjű, vidám ikrek!

Délceg elől, Tömzsök hátul,

Tolakodtak nagy vagányul.

De mielőtt földre léptek,

Kicsit össze különböztek.

Nem tudták azt eldönteni,

Első hősként ki jőjjön ki.

Így hát amíg tusakodtak,

Önmagukba gabalyodtak.

Délceg indult, vissza rúgott,

Tömzsöknek a füle zúgott.

Beakadt a Délceg lába,

Átfordult és útját álta,

Tömzsöknek, ki veteszkedett,

Ám semerre, nem mehetett!

Szegény anyjuk jajveszékelt,

Szülésükkel megszenvedett!

Jött az orvos, közbe lépett,

És fél óra különbséggel,

Férfi szoprán felbőgéssel,

A két manó, megszületett.

Volt is öröm, nagy lakoma,

Tökrészeg lett, minden koma!

Három éjjel s három nappal,

Daloltak egy józan pappal.

Ám a fiúk, szépen nőttek,

Tehéntejből sokat ettek.

Egy évesen, nagyok lettek,

Csodájukra lányok jöttek.

Ölbe vették, círogatták,

Összevissza csókolgatták.

Nem is csoda, hisz e környék,

Ily testvérpárt, nem látott még!